Erdélyi örmény városok
Az örmény városok létesítésének szükségességéről
Annak ellenére, hogy mind az 1672 előtt, mind az 1672-ben
Erdélybe telepedett örmények és ezek utódai pontos szervezési egységeket,
"örmény kompániákat" alkottak, különösen a kompániák keretében
az örmények által lakott helységek, illetve a szórványban élő örmények
lakóhelyei és a kompánia központi vezetősége közötti, aránylag nagy távolságok
miatt, a vezetés és irányítás nagyon nehézkes volt és sok időt vett igénybe.
Ez a szétszórtság egyenesen lehetetlenné tette az összes örmény gyerek
iskoláztatását és vallási oktatását, s ugyanakkor az örmény templomok
minden örmény általi látogatását. Ez azzal magyarázható, hogy örmény iskolák
és templomok csak a kompániák székhelyén voltak. A vezetési, oktatási
és vallásos jellegű nehézségeken kívül, Erdélyben még egy második dolog
is volt, amely fékezte az örmények gazdasági fejlődését és sértette hazafias
érzelmeik kibontakozását. Ez az akkori Erdélyben élő lakosság születési
hely szerinti felosztásából eredt, ami elégedetlenséget váltott ki részükről.
E szerint az erdélyi lakosság két nagy csoportra volt osztva: a "konstitucionális"
lakosságra és az "idegenekre". Az első csoporthoz tartoztak az
"indigének", akik a magyar, székely és szász nemesek voltak, és
a "földiek", azaz a többi magyar, székely és szász lakos. Az "idegenek"
csoportját az összes más nemzetiségű lakos képezte, annak ellenére, hogy
már Erdélyben születtek. Ide tartoztak az örmények is. Ez a felosztási
mód magában véve nem lett volna annyira bosszantó, ha a személyi jogok
nem lettek volna a lakos tagolási csoportjának megfelelően meghatározva.
Csak az "indigének" rendelkeztek az összes polgári, gazdasági és
politikai joggal. A "földiek" már kevesebbel, az "idegenek"
pedig még kevesebbel. Példának okáért az "idegenek" nem tölthettek
be városi vagy állami tisztségeket, nem vásárolhattak "örök áron"
földet, nem kereskedhettek egész Erdély területén, nem lehettek nemesek,
és így tovább. Ehhez a személyi jogcsökkentési rendszerhez hozzáadódott
még egy másik hátrány is, ami abban állt, hogy a személyi jogok számbeli
mennyisége vagy ezeknek minőségi értéke a lakos lakóhelyének fontossági
fokától függött. Így például ugyanahhoz a tagolási csoporthoz tartozó
két lakos nem rendelkezett ugyanazokkal a jogokkal, ha nem laktak ugyanolyan
fontossági fokú helységben. Egy "szabad királyi városi" több jogokkal
rendelkezett, mint egy "mezővárosban" vagy éppenséggel "faluban"
lakó. Az örmények legnagyobb része pedig kisebb fontosságú helységekben
lakott. Ugyanakkor a nagyobb fontosságú helységek lakói nem akarták az
örményeket maguk közé felvenni, mert konkuráltak volna a helybeli kereskedők
és iparosok áruival. Ezeknek a hátrányoknak részleges megoldását eleinte
"kiváltságlevelek" megszerzésével próbálták elérni, melyek valamivel
több jogot biztosítottak számukra, mint amennyit polgári helyzetük adhatott.
De a "kiváltságlevelek" csupán a gazdasági problémákat oldották
meg, azokat is csak részlegesen. Maradtak a vezetési, iskoláztatási, kulturális,
vallási, politikai és hazafiasságukat sértő nagy problémák. Akkor ezeket
- az említett utolsó kettőn kívül - csak egyféleképpen lehetett megoldani:
az örmények maguk által alapított városokba tömörítésével és az idők folyamán,
fejlődési nívójuknak megfelelően, minél magasabb fontosságú fokozat elnyerésével.
Maradtak a politikai és hazafias érzelmeiket sértő problémák. Ezeknek
a megoldása csak "honosításuk" - másképpen mondva -, "földiekké"
válásuk által volt lehetséges. Ezért az erdélyi örmények tevékenységének
első és legfontosabb célját az örmény városok létesítése képezte. Ez az
egész világon létező nemzetiségi szórványok tekintetében egyedülálló teljesítmény
volt. Az ilyen városokban fellendült kulturális élet publicisztikai eredményeinek
köszönhetjük, hogy ma annyi mindent tudunk az erdélyi örményekről. Következett
a "honosításukért" folytatott harc, ami hosszadalmas és nehéz öntudatos
önoktatási tevékenységet igényelt, és nemzetiségi szórványok tekintetében
a második, egyedülálló teljesítmény volt. 
Kandia falu
A Martinuzzi-vár északi oldalától nem messze, a Kis-Szamos
partján, hajdanában egy Gerla nevű falucska létezett. Mivel e kis település
lakói többnyire a Martinuzzi-várban szolgált darabontok ("lőporpuskás
gyalogosok") voltak és a II. Rákóczi Ferenc vezette felkelés alkalmával,
védték a várat és a "labancok" ellen harcoltak, az osztrák hadsereg
bosszúból lerombolta és felégette a falut. Életben maradt lakóit pedig
elkergette. Így Gerla falu megszűnt létezni (1706). Idővel a falu néhány
lakója visszamerészkedett és még egy néhány családdal - mivel a volt Gerla
falucska romjaihoz még nem mertek hozzányúlni - a volt falutól valamivel
délebbre, a vár és a Kís-Szamos között egy üj települést létesítettek
Kandia falu néven. A kis település rövidesen növekedni kezdett és túlnyomó
részben a városban dolgozó románok lakóhelye lett. 1717 és 1736 között
az erdélyi görög katolikus egyház tulajdonában volt. 1736-ban Inochentie
Micu Klein görög katolikus püspök lemondott Martinuzzi-vári birtokáról,
tehát a Kandia faluról is, a balázsfalvi birtok ellenében. Ekkor a Martinuzzi
birtokot, tehát Kandiát is, az örmény város kibérelte 90 évre, majd 1753-ban
megvásárolta Kandiát "örök áron"; 1887-ben pedig az egész Martinuzzi-birtokot
is. Lassan-lassan a falu annyira kiterjedt, hogy összenőtt az örmény várossal.
Ekkor Kandia falu az örmény város északi lakónegyedévé vált, korlátozott
önkormányzati jogokkal. 1777 és 1907 között itt egy görög katolikus templom
állott fenn. 1853 és 1930 között itt székelt a gerlai görög katolikus
püspökség is. Ioan Sabo püspökük (1879-1911) vezetése alatt, Budapest
anyagi segítségével, a belvárosban a szép nagy görög katolikus katedrálist
építették.
Majorsor
Az örmény város keleti lakónegyedét képezi, a jelenlegi
vasútvonal és a közeli dombok lába közötti sávban. Majorsornak nevezik,
mert itt "sorakoztatták" fel hétvégi kirándulóhelyeiket a módosabb
lakosok, melyeket majoroknak neveztek. Ennek a lakónegyednek is önkormányzati
joga volt.
Kakasváros; Cigánysor
Így hívták a város hasznos cigányainak "lakónegyedét".
Kakasvárosnak nevezték, mert itt tartották a cigányok csodahangú, híres
kakasaikat. A "lakónegyed" a város délkeleti részén volt és 1750-ben
létesítették. Mivel a település cigányai túlságosan megszaporodtak, a
város számára "terhesekké" váltak és viselkedésükben is "elfajultak",
lakónegyedüket 1780-ban lebontották. A hasznos cigányoknak, akiket a város
szerződéssel fizetett és alkalmazott, új lakónegyedet nyitottak Szamosújvár
északnyugati részén, Cigánysor néven. A lakónegyednek az örmény városfegyelmezési
autonómiát adott.
13
város
Ez volt a neve annak a lakónegyednek, melyen keresztül
az út 13 helységbe vezetett, amelyekkel az örmény város állandó kereskedelmi
és más jellegű kapcsolatban állt. 1800-ban a lakónegyed már megvolt és
az akkori város délnyugati gazdaságait foglalta magába.
A szamosújvári Örmény Katolikus
Székesegyház
A székesegyház alapkőletétele 1748. október 9-én történt.
Az építkezési munkálatok kisebb megszakításokkal 1798-ig tartottak. A
székesegyház berendezéséhez az egész város hozzájárult. Az oltárképeket
Bécsben készítették.
A Világosító Szent Gergely oltárt a szamosújvári Kereskedelmi Közösség
készítette. A Mária oltárt a tímárok egyesülete ajándékozta. A Nepomuki
Szent János mellékoltárt a város lakosságának segítségével a klérus készítette.
A nagy orgonát Maiwald Heinrich brassói orgonamester készítette 1846-ban.
A székesegyházat Martonffy József gyulafehérvári római katolikus püspök
szentelte fel 1798. június 17-én.
Az idők folyamán a székesegyházat több elemi csapás
által okozott kár érte: 1780-ban leomlott a központi torony. 1788-ban
villám csapott a székesegyház fedélzetébe és a fedélzet teljes egészében
leégett. 1793-ban újra leomlott a központi torony a rossz építés következtében.
1802-ben a székesegyházat újra villámcsapás érte, ekkor a központi torony
sérült, leestek a harangok és a toronyóra is tönkrement. Az új toronyórát
Schranz Mathäus brassói óramester készítette 1805-ben. A székesegyház
kő és faszobrait Csúrös Antal börtönfogoly készítette 1803-ban.
1906-ban a székesegyház padlásán a gyerekek gyufával játszottak tűz keletkezett
és leégett a székesegyház tetőzete és a harangok megsemmisültek. Az Állami
Műemlék - bizottság javítatta ki a székesegyházat.
A híres Rubensnek tulajdonított "Krisztus levétele a keresztről"
festmény 1999. december 22-tól újra a régi helyén, a szamosújvári Örmény
Katolikus Székesegyházban van.
Tartalom
Erdélyi örmény városok
Az örmény városok létesítésének szükségességéről
Armenopolis (Szamosújvár)
Kandia falu
Majorsor
Kakasváros; Cigánysor
13 város
A szamosújvári Örmény Katolikus Székesegyház
Utószó
Armenopolis (Szamosújvár)
Kihasználva azt az alkalmat, hogy közöttük Oxendius
Verzerescul (magyarosan Verzereskul) moldvai születésű (Botoşani) örmény
katolikus misszionárius pap által erős örmény katolikus vallásra térítés
folyt, és látván, hogy erre a vallásra térítésük elől már nincsen menekvés,
megkérték a misszionárius papot, hogy érdeklődje meg, ha az örmény katolikus
vallásra térésük ellenében kapnának-e engedélyt és földet örmény városok
használatára és legelők céljára, vagy nem. A hatóságok válasza "igen"
volt. De nem ingyen, mint ahogyan a székelyek és szászok kapták, hanem
vásárlási alapon: "örök áron". Miután a választ tudomásul vették,
a térítési munkálatok is eredményesebben haladtak. Az örmény vezetők is
nekifogtak az örmény városok alapítási helyeinek kiválasztásához. Előzőleg
a következő két helyet szemelték ki: a jelenlegi Szamosújváron létező
Martinuzzi-vártól közvetlenül délre eső, akkor teljesen szabad legelőből
egy négyzetkilométernyi területet - egy "szabad királyi város"
építéséért - és egy hasonló nagyságú területet a gyergyói vár birtokán
- egy örmény "mezőváros" helyeként. Közben az örmény katolikus
vallásra térítés befejeződött (1690), a vásárlásra szóló engedély azonban
késett. A várakozás pohara 1700. május 15-én telt meg, amikor ugyanolyan
célra, az erdélyi bolgárok megkapták I. Lipót császártól a Vinci Diploma
néven ismert engedélyt. Ekkor, a térítési munkája jutalmaként erdélyi
örmény katolikus püspökké kinevezett Oxendius Verzerescul, egy saját kezével
írt kérvénnyel felment Bécsbe a császárhoz, aki azonnal fogadta és megadta
az említett városok építésére és az ehhez szükséges földvásárlásra szóló,
egyelőre szóbeli engedélyt.
A püspök nem várta meg az engedély (diploma) írott
formában történő, hosszú időt igénylő kiadását, hanem azonnal visszatért
Besztercére, és a már előzőleg elkészített tervek alapján elrendelte,
hogy kezdjenek hozzá az első erdélyi örmény város, a jelenlegi Szamosújvár
építéséhez. Az 1 négyzetkilométer nagyságú vásárolt terület 1250 méter
hosszú és 800 méter széles téglalap alakú, hosszabbik oldalával észak-dél
irányú fekvésű volt. Ezt a területet felosztották kvartálokra, három hosszú
és hat balról jobbra menő utcák részére. A terület közepén két kvartálnyi
helyet a városközponti parkjának és a középületeknek tartottak fenn.
A többi kvartálokat kis és nagy parcellákra osztották.
Egy kis parcella 10, egy nagy parcella pedig 20 méter
utcai szélességű volt. A kis parcellákra 3 ablakos házakat, a nagy parcellákra
pedig 5 utcai ablakos házakat volt szabad építeni. Ezért a régi városban
lévő házak vagy 3, vagy 5 utcai ablakosak. A város északi részén két kvartálnyi
terület a környék állatvásárának volt fenntartva. Miután ez a modern állatvásártér
elvesztette fontosságát, a legújabb műszaki felszereléssel ellátott líceum
épült a helyére. Műhelyeket és istállókat csak a város szélén lévő parcellákban
engedélyeztek.
A parcellák - mindegyik örmény saját zsebe utáni -
vásárlása után nagy lendülettel elkezdődött a házak falainak felhúzása,
a műhelyek, üzletek, raktárak, istállók és középületek építése. Az építési
munkálatok olyan nagy ritmusban haladtak, hogy 1700. augusztus 1-én Oxendius
Verzerescul püspök felavathatta a városban működő bőriparosok céhét "Tímár
Társulat" néven. A társulat alapszabályzatának első lapján - mely
alapszabályzat örményül van fogalmazva és írva - a következő cím olvasható:
- átírva latin betűkkel, magyar fonetikai hangzás szerint: "Másgákordzi
jéghpájrágczhutheán száhmánáczh jév gánonánczh mágénákéruthiun, zorsz
gárkéáczh médzábájdzár jév ámenábádiv der Okszendiosz Vérdzárjénczh vártábéd,
ebiszgobosz Áládinoh jév ár mérázinsz, vorkh jén i szphursz Tránsilvánioh
szérpázán pháphin vekil jév phochánort: 1700. Okosdosi 1." - magyarra
fordítva: "A Tímár Társulat működési körének és alapszabályainak
könyve, melyet nagyságos és főtisztelendő dr. Verzár Oxendius áládai püspök
és a mieinknek, kik Erdélyben telepedtek meg, apostoli vicariusa - szerkesztett:
1700. augusztus 1." Verzerescul püspök az alapszabályzat címlapján
veres örmény betűkkel tisztán ki van írva az 1700. A Tímár Társulat alapszabályzatának
könyvecskéje az első, és egyelőre egyedüli dokumentum, mely Szamosújvár
örmény város létezését 1700. augusztus 1-én már igazolta. Az alapszabályzatot
a szamosújvári Örmény Múzeumban őrizték. A város, alapításától kezdve,
több nevet viselt. Mivel építése a császár csupán szóbeli engedélye alapján
kezdődött, eleinte "Szamos-Új-VárVáros" nemhivatalos nevet viselte.
III. Károly császár (1711-1740) 1726. október 17-én aláírt diplomája alapján
a helység elnyerte a Szabad Privilégiált Városok rangját és a következő
első hivatalos neveket kapta: Liberum Oppidum Armenopolitanum, vagy Libera
Civitas Armenopolis, röviden: Armenopolis. Ez volt a város hivatalos neve
61 éven keresztül. Az 1786-ban, a II. József császár (1780-1790) által
aláírt és kiadott diplomát az 1787. június 21-én tartott országgyűlés
alkalmával hozták nyilvánosságra. E diploma alapján az örmény várost a
Szabad Királyi Városok rangjára emelték, a következő hivatalos néven:
Liberae Regiaeque Civitatis Armenopolis, röviden L.R.C. Armenopolis. A
diploma a város magyar nevét a következőképpen határozta meg: Szabad Királyi
Szamosújvár Város, rövidített formájában Sz.K Szamosújvár. 1867-től magyar
nevét viselte. 1918. decemberétől kezdve a várost, az eltűnt falu emlékére,
Gerlának (Gherla) nevezik. Amint a fentiekből láthatjuk, a város gyors
ütemben fejlődött és nagy mennyiségi és minőségi változásokon ment keresztül.
Míg 1716-ban csak 130 családfő szerepel a város lakosainak listáján (111
véglegesen és 2 ideiglenesen felépített gazdasággal), ez a szám 1721-ben
156 családfőre emelkedik (akikből 72 kereskedő és 10 iparos), 1792-ben
a családfők száma 373 plusz 74 özvegy, 1847-ben a családfők száma már
eléri a 952-t. 1853-ban 4847 személy élt. Szamosújváron, akik közül 2314
nő. Az 1956-os népszámlálás adatai szerint Szamosújvárnak 7617 lakosa
volt. Ez a szám az 1992-es népszámlálás alapján 24311-re emelkedett, akik
közül 450-500 örmény eredetű személy volt.
A város főterének járdáit 1801-ben homokkő lapokkal
borították. Ezeket a munkálatokat 1807-ben az egész főtér területén elvégezték,
1827-ben a homokkő lapokat gránit lapokkal cserélték ki. Ugyancsak 1827-ben
fedték le gránitlapokkal a főbb utcák járdáit is.
A szenátus 1811. szeptember 23-i ülésén elhatározta,
hogy a város főépítésze tervei alapján modernizálják a Kis-Szamos medrét
és a malomárkot. Ezzel az alkalommal a város északi és déli bejáratánál
két vízimalmot építettek. 1846-ban a malomárok és Kis-Szamos gátjai közötti
területen üdülőparkot létesítettek, melyet szépségéért és a nagy bécsi
parkkal való hasonlatosságáért "Kis Schönbrunn"-nek neveztek. 1841-ben
kiszárították a vár árkait és ezeken a helyeken sétányokat alakítottak
ki.
Az első patikát, mely a Karácsonyi Karácsony család tulajdona volt, a
most is létező főtéri patika helyén, 1788-ban nyitották meg. Az első postahivatal,
Dániel Miklós tulajdonaként, 1793. január 24-én kezdte el működését. A
Kolozsvár-Dés országutat 1838-1839 között hozták be a városba a Kis-Szamos
bal partjáról. A vasútvonalat és az első vasútállomást 1771-ben építették.
A vasútvonal városba hozása érdekében a vezetőség lemondott egy 14 méter
széles sávról a város keleti határában.
Utószó
Szamosújvár örmény városnak kiváló egyéniségei voltak.
Közülük említjük: Lukácsi Kristóf örmény katolikus plébánost és történészt,
aki 1859-ben kiadta latin nyelven Az erdélyi örmények történetét, és 1887-ben
megalapította - saját költségén - a fiúinternátust; az óriási munkabírású
Szongott Kristóf tanárt és történészt, akinek nagyszámú munkája és dolgozata
nélkül ma nagyon keveset tudnánk az erdélyi örményekről; Kovrig Tivadart,
aki saját költségén megalapította a leányintézetet (1893); Balta Pétert,
aki alapítványt hozott létre az apácakolostor építése (1770) és fenntartása
érdekében; Karácsonyi Emanuelt, az "Öreg-ház" alapítóját (1803),
és még említhetnénk sok más személyt, akik odaadó munkálkodásukkal és
anyagi áldozataikkal fellendítették az örmény város életét és megalapozták
hírnevét.'' A város alapításáról részletes leírást Szongott Kristóf: Szamosújvár
Szabad Királyi Város monográfiája című művében olvashatunk (I-II. köt.
Szamosújvár 1901. 4. rész).
Gazdovits Miklós: Az Erdélyi örmények történetéből
Kolozsvár, 2000
